Erno kep

Bartha Ernő szobrászata, az egymástól két jól elkülönülő csoportba rendeződő művek által körvonalazódó művészeti jelenség igencsak komplex, ugyanis szobrászatában minden alkotásában egyidejűleg van jelen a klasszikum tisztelete és az újítás szándéka, a hagyományok továbbvitelének és megújításának szemlélete, illetve e két személetmód szüntelen villódzása. E művészeti feladatvállalás szervesen illeszkedik a szobrászat XX. század során lezajlott gyökeres átalakulásának folyamatába (...) Bartha Ernő leleménye a fémvázra épített, a fémhálóval kéregszerű felületté alakított, rusztikus, a természetközeliség élményét sugárzó szénaszobor, amely nagy formáival, összefogott, emblematikus megjelenésével, a realitást és a szürrealitást egyesítő szemléletével lenyűgöző jelenésként áll előttünk.”

Wehner Tibor 

 

„Észrevettem, hogy az emberek zömmel mosolyognak, amikor meglátják egy-egy művét. De vajon miből van ez a mosoly? Sőren Kierkegaard, a XIX. századi dán filozófus a mosoly, a nemtevés fő forrását két dologban látta: az egyik az irónia, a másik pedig a humor. Kierkegaard szerint az irónia akkor jelentkezik, akkor jelentkezhet, amikor a határtalan képzelőerővel megáldott szubjektum valami aprósággal kerül szembe, a humor pedig  ennek pont az ellentéte: a szubjektum kicsi és jelentéktelen, az objektum pedig, amivel foglalkoznia adatott, végtelenül nagy. Az aprócska, törékeny szubjektum ott csetlik-botlik a hatalmas objektum súlya alatt, és Kierkegaard szerint épp ezt a csetlés-botlást szoktuk megmosolyogni. Elvileg abból kell kiindulnunk, hogy a tévé, amin és amivel Bartha Ernő dolgozik, olyan mindent behálózóan óriási, hogy csak a második megoldásra jöhet számításba. Hatását és hatalmát tekintve ugyanis a tévé már-már végtelennek mondható. És hogyha ezzel a hatalmassággal egy véges szubjektum kerül szembe, ott várhatóan csak humor keletkezhet. Ugyanakkor Bartha Ernő tévés objektjeinek sorozata arról győz meg bennünket, hogy itt egy rendkívül erős, már-már határtalan képzelőerővel megáldott alkotói szubjektummal van dolgunk, amely képes  mindent a maga hasonlatosságára átformálni. Másként fogalmazva, mindkét oldalon problémába ütközünk. Az a gyanúm, hogy itt a végtelenül nagy objektummal egy ugyancsak végtelennek tetsző szubjektum néz farkasszemet (...). De hogy miféle terület az, amely az irónia és a humor, az eredendő szakralitás és a parlagi profanitás között feszül, merthogy valahol itt kellene jelölnünk Bartha Ernő helyét, nem tudnám megmondani. Erre nekünk, legalábbis nekem, még nincsen szavam.”

Sebők Zoltán